Néha magam is meglepődök saját találékonyságomon. A minap történt az eset, amit most megosztanék Veletek.
Átlagos hétköznap volt. Délelőtt egyetem, délután pedig rohanás a város másik végébe, ahol egy tündéri kisfiú vár, hogy együtt játszunk vagy épp meséljek neki, netán lego-kastélyokat építsünk. Igen, a babysitterkedés egy afféle második gyerekkor szerintem. Újra lehet gondtalanul rajzolni, énekelni, nevetni, futkározni a lakásban, puzzlet kirakni…de legfőképp kiszakadni pár órára a hétköznapok mókuskerekéből.
Ezen a napon sem volt másként. Már a lépcsőházban hallottam, ahogy a nevemet kiabálja a kis úrfi jelezvén az egész háznak, hogy megérkeztem végre. Mint mindig, most is nagyon örült nekem. Alig várta, hogy levegyem a cipőmet és a kabátomat, már mutatta is a legújabb játékát, egy 200 darabos puzzle-t. Mielőtt neki láttunk volna a darabkák összeillesztésének, bekapcsoltam a lejátszót, hisz annyi tanulmány bizonyítja, hogy a zene jót tesz a kicsiknek és mindamellett nem kell a csöndben ülnünk. Legutóbb a Republic Aranyalbumot hallgattuk végig, most valami nem túl altató, ám szövegmentes dal illett a szöszölős puzzle kirakáshoz. Gondoltam, a Karib-tenger kalózainak zenéje alkalomhoz illő lenne. Betettem a CD-t, majd nekiláttunk a kép kirakásának.
Egy perc sem telt bele, a kis úrfi tágra nyílt szemekkel nézett rám, teljes meglepődéssel az arcán. Egyszer csak felkiált, hogy ez a kalózzene! Hopp, felugrott az asztalról és elkezdett képzeletbeli kardjával a kezében hadonászni. Ekkor támadt egy ötletem. Gyorsan megállítottam a zenét, majd látva a görbülő, sírásra kész szájtartást, gyorsan elhadartam, hogy szerintem jobb lenne, ha beöltöznénk valódi kalózoknak, mert az úgy sokkal élethűbb. Úrfinak sem kellett több, álló helyből startolt a ruhásszekrény felé, majd az első kezébe akadó boxer nadrágját a fejére húzta, s kijelentette, hogy ő mostantól egy félelmetes kalóz. Az összhatás kedvéért, még a kezére húztam a csontvázas zokniját és egy sálból övet is tettem rá. Kiköpött mini Jack Sparrow lett belőle!
Természetesen én sem maradhattam ki a játékból. Sálamat a derekamra kötöttem és sapkámat a fejemre húztam úgy, hogy az egyik szememet még takarja. Visszamentünk a nappaliba. Most már indulhatott a zene. Szerencsére a kanapé pont kalózhajó méretű volt, így már hajónk is volt. Az alatt az egy óra alatt, míg a zene szólt, vetettünk horgonyt, megküzdöttünk a képzeletbeli ellenséggel és a cápatámadástól is megmenekültünk. Igazán élménydús utunk volt.
Végül annyira belemerültünk mindketten a játékba, hogy észre sem vettük, a szülők hazatérését. Nagy sírások közepette búcsúztam el aznap kalózbajtársamtól. Meg kellett ígérnem, hogyha legközelebb jövök, akkor megküzdünk a félelmetes vízi szörnyekkel is. Hazafelé a buszon végig azon elmélkedtem, hogy mennyire jó is volt gyerekek lenni, fittyet hányni a világra és hagyni, a képzelet és a fantázia vezéreljen. Számomra a legjobban a Punnany Massif egyik dalszövege fejezi ki legjobban a gyermekkort. Szerintem nagyon igaz:
“Lenni leginkább gyermekként szerettem,
Mikor még mindent mást csinált meg helyettem.
Utazni nagyszülőkhöz ismeretlen telkekre,
Leporolt emlékként maradt mára meg nekem.
Anyám-apám kéz a kézben, én középen:
Egy idilli látomás, egy elfeledett mesében.
Óriások földje, főszerepben egy törpe,
Nem tudásra szomjazik, még csak egy szörpre.
Játszótereken élvezni ahogy a szél fúj,
borongós napokon nem érteni apa miért dúl,
Egymással szorosan két ember össze miért búj.
Az idő haladtával sok kérdés szemet szúr.
Alárendelt világban hol süti és fagyi az úr.
Kit érdekel ki jól, ki bánik veled gazul,
Néhány furcsa felnőtt miért beszél vadul?
Miért esnek egymásnak ha ösztönük elszabadul?
Mit jelent a másság, nyomor, háború?
Nem tudtam hogy egyszer minden csőstől rám borul.
Szerettem alulról bámulni az életet,
Azt hittem jó kaland lesz, ha felnőttként élhetek.”
