Hosszú idő után újra hazamentem. A múlt hétvégém pont szabad volt és gondoltam, mielőtt elkezdődik az újabb szemeszter, visszamegyek Magyarországra egy kicsit. Az igazat megvallva már kezdett honvágyam lenni. Sajnos az iskola és a munka mellett nem igazán tudok hazalátogatni olyan sűrűn, mint ahogy azt szeretném, de azért igyekszem két-háromhavonta egy hosszúhétvégére hazaszökni.
Az ilyen látogatásaimat hosszas szervezés előzi meg. Testvérem, aki viccesen szólva az otthoni asszisztensem, felhívja és időpontot kér nekem a fodrásznál, kozmetikusnál, műkörmösnél, és igyekszik jó időzítéssel ezeket mind egy napra egyeztetni, így nem kell majd össze-vissza rohangálnom, hanem tudom, hogy egy egész napom elmegy a szépítkezésre és a vásárlásra. Ilyenkor általában a testvérem magának is kér időpontot, úgyhogy a közös tesós-csajos nap már le is van fixálva.
Szüleim nagyon örülnek, ha végre hazamegyek. Édesanyámnak mindig összeírok egy komplett menüsort, hogy miket szeretnék enni, s ő elkészíti nekem a régóta vágyott pörköltet vagy székelykáposztát esetleg palacsintát.
Édesapám a logisztikai szakreferens szerepét kapta, vagyis ő egyeztet a tesómmal, melyik nap hova és mikorra kell elvinnie. Nagyon kedves tőle, hogy így furikáztat, noha igyekszünk szervezéskor a BKV és MÁV eszközeit is bevonni az egész napos lótás-futásba.
Azért nekem is marad teendőm, mielőtt hazamegyek. Én szólok az otthoni barátnőimnek, hogy újra érkezem, és leszervezzük, ki mikor és hol ér rá, hol tudunk összefutni egy jó kis pletyizésre, beszélgetésre.
Mivel a gyakorlat teszi a mestert, az elmúlt évek alatt úgy kifejlesztettük és begyakoroltuk az ilyen hazaérkezési-procedúrát, hogy mostanra már egy egész napot a városban töltök, és ide-oda futkározom, aztán marad még két nap, amit csak a családomnak szentelek. Ilyenkor otthon vagyok velük, rengeteget beszélgetünk, ami abból áll, hogy én mesélek, ők hallgatnak. Vagy végre tévézek, mivel kint nincs tévém, és csak csodálkozom a sok új ismeretlen arcon és műsoron a tv-ben. Napközben pedig sétálunk a környéken a kutyusainkkal.
Az ilyen hazamenetelek megtanítottak arra, hogy minden percet élvezzek, mert hamar elillannak. Jóllehet elbúcsúzáskor már nem sír senki, hisz ha visszaértem, egyből bejelentkezek skypeon, de azért mégis fáj a szívem, hogy itt kell hagynom a családom és a barátaimat és hónapokig biztos nem találkozunk.
