Még a nyáron történt…de jobban mondva a tavasszal kezdődött, amikor megelégeltük az előző lakhelyünket, és a csere mellett döntöttünk. Azóta sok víz lefolyt a Salzachon, mi pedig lassan már 3 hónapja élvezzük az új lakás nyújtotta kényelmet.
Ha nem lenne a Fapiac blog, valószínű most én kezdenék egy hasonló blogot, de inkább maradok a sajátomnál. Az új lakás valódi megkönnyebbülés a régihez képest. Itt nem járkál keresztül rajtunk a főbérlő hölgy, és bár emeletes házban lakunk (arra azért figyeltünk, hogy a legfelső emeleten lakjunk, nehogy bárki is csak dobbantani merjen a fejünk fölött), a szomszédokból nem hallatszik át semmilyen nesz sem. Ugyanakkor teraszunk, kertünk sincs, de nem is hiányzik, hisz itt folyton esik az eső, füvet nyírni pedig egyikünk sem szeret.
Változott a környezet is. Most nem a főútra vagy a megközelíthetetlen kertre van kilátásunk, hanem egészen Salzburgig és a környező hegyekig ellátunk (persze csak szép időben). Naponta bepillantást nyerünk a szomszédos ház tetőfelújításának folyamataiba és zajaiba. Sőt, a mellettünk lévő udvarban egy villamossági szerviz működik, így reggel 8-kor együtt kelünk a munkásokkal, mert csendben dolgozni… na, azt nem tudnak. Ez akkora hatással van rám, hogy már hallás után felismerek egy fúrót, köszörűt vagy flexet. De addig nincs is gondunk velük, míg hétköznap reggel 8-tól délután 5-ig dolgoznak, amikor mi is dolgozunk vagy suliban vagyok, mert így nem zavarnak bennünket.
Továbbá elég könnyen hozzá tudtam szokni, hogy akárhányszor kinézek lenézek az ablakból, egy (vagy szerencsésebb napjaimon több) helyes pasi szédeleg odalent. Mint már említettem, itt is vannak szomszédok, akikről jelenleg semmit sem tudunk. Még mikor beköltöztünk, Édesanyámmal megrökönyödve néztük a csengőtáblát, ahol minden név (kivéve a miénket) – vićre végződött. Egyből gondoltuk, hogy a következő magyar-szerb vízilabdameccset lenémítva fogjuk otthon paplan alól nézni, és ha nyerünk, két napig ki sem megyünk a házból…
Az egész lakásban az a legjobb: a főkapu mellett áll meg a létező összes távolsági és városi busz. Így elég, csak 5 perccel előbb elindulni, és hazajövetkor is hatalmas választékból tudunk választani. Ráadásul Édesanyám munkahelye is kemény 8 percnyi sétára van. Úgyhogy, még mielőtt felbuknék az éhségtől délután, ő már otthon is van. Néha még mindig nem hiszem el, hogy hátunk mögött hagytuk azt az előző rémálmot. Pedig így van! Annak már vége! Szerencsére.
Ha tetszett a bejegyzés és további történetekre vagy kíváncsi a külföldi élettel kapcsolatban, ne felejtsd el követni Facebookon! 
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: