A normál emberi test víztartalma átlagosan 60% körül van. A magyaroknál ebből a százalékarányból kb. 0, 01 % uszodavíz, ezért olyan sikeres nemzetünk szinte az összes vízi sportban. Ez a tény hivatalosan még ugyan nem bizonyított, de gondoljunk csak bármelyik olimpiára… Van benne valami, ugye? Nos, nyugati szomszédaink, és itt az osztrákokra gondolok, ereikben valószínűleg ez a 0, 01% hólé, ezért ők sikeresebbek nálunk a téli olimpiákon. Ez így van rendjén. No, de mi történik akkor, ha az osztrákokat és az úszást vegyítjük?
Ennek voltam szemtanúja a minap: Annak ellenére, hogy már nem élek Magyarországon, mégis figyelemmel követem a sportban elért sikereinket. Főként az úszást és a vízilabdát. Jómagam is úsztam, versenyeztem évekig, de sajnos az iskolapad elragadott a medencétől, viszont a szerelem továbbra is megmaradt a sportág iránt. Még ide kintre is kihozattam az egész felszerelésem, arra az esetre, ha rám törne a sportolhatnék, vagy a vízhiány. Szeptember elején újra elgondolkodtam rajta, hogy talán be kéne lépni egy helyi egyesületbe, és újra versenyszerűen folytatni az úszást. De miután megkaptam az új órarendem, le kellett mondanom ezen szándékomról, mivel több órám is ütközne az edzésekkel.
A minap épp az egyik diákoknak szóló álláshirdetéses portált böngésztem, amikor szembejött egy hirdetés: “Kezdő úszócsoportokhoz edzőket keresünk!” Abban a pillanatban, hogy végigolvastam a hirdetést, már írtam is a bemutatkozásom és a motivációs levelem és azonnal el is küldtem őket a megadott címre. Másnap reggel már ott várt a válasz: “…szombaton 12 órakkor megbeszélés a helyi uszodában. Szeretettel várjuk.” Mint a megbeszélésen kiderült, rajtam kívül még két lányt hívtak be. A lányok nagyon kedvesek voltak. Alkatra is megmondaná bárki róluk, hogy sportolnak valamit, olyan széles válluk, karjuk és combjuk van. Itt elkezdtem aggódni, hogy talán mégsem vagyok elég jó a munkára, hisz úszni tudok ugyan, de ezek a lányok valószínűleg a mai napig sportolnak, én pedig maximum a boldogságban úsztam legutóbb, mikor az új lakásba beköltöztünk. Bejött a főnök a terembe, majd egy rövid intro után megkért, hogy mutatkozzunk be és mondjuk el, ki mennyire jártas az úszás világában. A lányoknak elég volt csak megszólalniuk, és minden aggodalmam tovaszállt. Mondták, hogy ők tudnak úszni: a mellúszás megy nekik, a gyors és a hát is úgy-ahogy, a pillangó és delfin… azokról meg olvastak. Ezután rajtam volt a sor.
Igyekeztem visszafogni magam, hogy ne tűnjek hencegősnek. Kezdtem azzal, hogy “Magyar vagyok.”. Ettől a főnök kezéből kiesett minden papír és csodálkozó szemekkel rám meredt. “Magyar?”- kérdezte. Igen-t mondtam, majd bátorkodtam megkérdezni, “Esetleg baj?”. Gondoltam, ezt a munkát csak osztrákoknak akarta adni, vagy nem bízik a külföldiekben…stb. de a válasza ennél is jobb volt: “Dehogy baj! A magyarok a világ egyik legjobb úszó nemzete! Az én edzőm és barátnőm is magyar volt. Ha valaki ért az úszáshoz, hát akkor a magyarok igen!”
Eljött az első edzés napja. A medencetér tele volt térdemig érő kis szöszke fejekkel (mert ugyebár az úszósapka kötelező lenne, de erre itt most nagyban tojtak). Kezdésnek minden gyereket sorba állítottak a parton, és onnan kellett a vízbe ugraniuk, hogy megnézzék félnek-e a víztől vagy sem. Eszerint lettek ugyanis csoportokra osztva. Ezt a besorolást két korombeli (egy fiú és egy lány) csinálta, akik állítólag már egy szemesztert dolgoztak edzőként és most a nagyobbakat edzik. Számomra rossz volt nézni azt a sok rémült kisgyereket (4-5 évesek).
Azért még pár szót írnék arról a két “tapasztaltabb” edzőről. A lány oda meg vissza volt magától. A srác elég normálisnak tűnt. Miután láttam őket, hogyan edzik a gyerekeket tudatosult bennem, hogy valószínűleg ők is annyira tudnak úszni, mint egy nyeletlen fejsze. Példának kedvéért, a gyors úszást úgy tanították, hogy malom módjára kalimpáltak a kezükkel és mondták, így kell csinálni, gyakoroljátok. A gyerekek a sávokban egymás hegyin-hátán úsztak, hisz egyszerre (4-5 fő) indultak el, és semmi rendezettséget nem mutattak. Továbbá a medence közepén abbahagyták az úszást, mondván fáradtak, és onnantól kilubickoltak a partig…
No, de térjünk vissza…khöm, rám. Én kezdésnek megkaptam a legkisebbeket. Ők tényleg még a víztől is féltek. Kezdetnek arcot mostunk, kicsit pancsoltunk, csakhogy szokják a vizes közeget. Erre az új lány (aki az időseket edzi) odajött és szólt, hogy jobb lenne, ha a kicsik a vízbe ugrálnának, mert akkor gyorsabban szokják a vizet és a szülők is látni fogják a haladást. A szemeim itt két méteresre kerekedtek: Amikor én anno úszni tanultam, az első három edzésen bele se mentünk a vízbe, csak a parton ültünk és a lábtempót tanultuk, hogy minden körülmény között ki tudjunk kapálózni a vízből. Természetesen az ugrálós feladat eredménye egy maréknyi bőgő gyerek lett, akik szemmel láthatóan még jobban félni fognak ezután a víztől… Így ment ez még a következő két csoportnál is sajnos.
Körülnéztem a “kolleginákra”, ők hogyan haladnak. A hideg rázott ki tőle: a gyerekeknek az első óra végére már tudniuk kellett egyedül lemerülni, a szemüket nyitva tartani a víz alatt és még láb tempózni is. Még ha nem is versenyszerűen űzi az ember ezt a sportot, akkor is ez legalább négy-öt óra anyaga lenne! Az elszörnyedésből a főnök hangja rántott vissza. Megkért, hogy cseréljek egy edzésig a lánnyal, aki az idősebbeket edzi, és edzem én őket. A lány ezt meghallva annyira bepipult rám, hogy onnantól nem szólt hozzám. Én átmentem a mélyebb vízhez és egy egész sávban, egy kislány lubickolt, olyan 10 éves forma lehetett. A fiú edző elmondta, a lány tud úszni, csak fél a fejét a víz alá tenni. (akkor kérdem én, hogyan tud úszni??!) Az egy órás edzés alatt elmagyaráztam a lánykának a főbb légzéstechnikát, begyakoroltuk egy kicsit és sokkal magabiztosabban és fáradtabban mászott ki a vízből, mint azelőtt. Még hallottam, ahogy mondta az anyukájának, hogy ez volt élete egyik legfárasztóbb, de legjobb edzése.
Onnantól kezdve megkaptam az összes közép-haladónak elnevezett csoportot. Elszörnyedve láttam, hogy a gyerekek a vízben ugyan haladnak, de az fényévnyire volt a valódi úszástól. Szemmel láthatóan a stabil alap hiányzott mindenkinél. A helyes levegővétel, a kidolgozott lábtempó… úgyhogy elkönyveltem magamban: lesz itt min dolgoznom ebben a szemeszterben és még mindig nem az osztrákoktól kell tartaniuk vízilabdázóinknak és úszóinknak…