Azelőtt sosem érdekelt sem a síelés, sem a snowboard. Számomra a telet egy meleg szoba jelentette, ahol egy könyvvel a kezemben ülök, és nézem az ablak túloldalán halkan hulló hópelyheket. Egyik porcikám sem kívánta soha, hogy öt percnél hosszabb időt töltsön kint a hidegben. Sőt, az ide-oda csúszkálás életveszélyes sebességgel, két vakondokszurkálóval a kezemben, egyáltalán nem hozott lázba, lehetett az bármilyen osztrák nemzeti sport. A sors mégis úgy hozta tavaly decemberben, hogy gyors barátságot kötöttem ezzel a sporttal.
Észak-Tirolban a hegyek között egy kis faluban laknak a barátom szülei. A téli szabadságunk harmadik napját töltöttük ott, amikor a barátom azzal az ötlettel állt elém, hogy ő ma engem megtanít síelni. Válaszom erre csak annyi volt: én akkor inkább visszafekszem aludni. Sajnos, a válaszom senkit nem hatott meg, így pár percen belül a konyhát egy kisebb sportszer üzletté alakították át, felhordták a lakás különböző pontjain elrejtett téli kabátokat, síoverállokat és sícipőket. A divat és öltözködés terén szerzett több mint két évtizedes tapasztalatom kevésnek bizonyult e ruhadarabokhoz, úgyhogy kisebb segítséggel, és egy óra próbálgatás után, sikerült felöltöznöm. Amekkora mázlim volt, a lehető legeltérőbb színű ruhák voltak pont jók rám. De mielőtt a világnak megmutathattam volna legújabb téli viseletemet, az egészet még megbolondították a sílécekkel és a botokkal. (Itt kérek elnézést, ha nem a megfelelő szakszavakat használom, de ahogy tudásom, úgy szókincsem is hiányos e téren.) Sisakot és szemüveget nem kaptam, mert elsőnek csak az udvaron “gyakorlunk”.
A legújabb Michelin-baba jelmezemben készen álltam a fagyos és zord kintre. Először meglepett, hogy nincs is annyira hideg, mint azt gondoltam. Csak később jöttem rá, az orrom a második lélegzetvétel után bejegesedett és a mosoly ráfagyott az arcomra. Ezen tényezők sem hátráltattak engem, és mesteremet, a napi cél elérésében. Kibotorkáltunk a kert végébe és az első tanóra kezdetét is vette.
Nem hazudok, rohamos tempóban tanultam. Fél óra elteltével már a kanyarodást tanultam és tudtam fékezni úgy, mint a nagyok. Egy órája voltunk kint, amikor tanítóm közölte: én hazudok, mert nem létezik, hogy ilyen gyorsan valaki megtanulja az alapokat, amikor most van először síléc a lábán. Irány a felvonó!
A felvonó használatát is elég gyorsan elsajátítottam. Ezután megtörtént a csoda, egyedül felmentem a domboldalra, majd lecsúsztam. Barátom – gondolom – lélegzetvisszafojtva várt engem odalent. Én először nagyon féltem. Egyáltalán nem tartottam biztos tudásnak, azt a fél órás alapképzést, és nagyon féltem egy nagyobb balesettől. Azért, hogy valahogyan eltereljem a gondolataimat, ötlet híján, elkezdtem énekelni. Hangosan. Mi másból, mint a Frozenből hallott egyik betétdalt, de mindegy is, a lényeg az, hogy az elterelő hadművelet bevált. Már a második refrénnél elmertem indulni és csak csúúúúsztam jobbra, aztán fordulás, balra, majd vissza jobbra, és szépen, lassan, énekelve egyszer csak megérkeztem a felvonó bejáratához. Kimondhatatlan boldogság lett rajtam úrrá. Sikerült! Aznap még vagy tizenötször megismételtem ezen folyamatot, természetesen énekelve. (Rájöttem, ének nélkül, igenis félek lecsúszni.)
Másnap már én mondtam, hogy menjünk ki síelni. De ezúttal barátom úgy gondolta, szintet is lépünk, így felmentünk a helyi hegység tetején lévő sípályákra. Szerencsénkre szép időnk volt. A látvány, ami a hegytetőn fogadott, egyszerűen lélegzetelállító volt. Majdnem egy órán keresztül csak a tájban gyönyörködtünk.
Aztán elindultunk a lejtőn…legalábbis a barátom, mert én nagyon megijedtem, és szó szerint hóba gyökerezett a lábam. Mikor újra visszaért hozzám a tanítóm, megmondtam neki, nekem ez most nem megy. Így hát kerestünk egy enyhébb lejtőt és gyorsan átismételtük a tegnap tanult alapokat, főleg a fékezést, majd újból nekiindultunk a hegyoldalnak. Az előző nap begyakorolt dal segítségével ezt a sípályát is sikerült lassan meghódítanom. Ebéd után újabb szintet léptünk és a kicsivel nehezebb pályán is, ha nem is gyorsan, de magabiztosan lemertem csúszni. Kimondhatatlanul boldog és büszke voltam magamra.
Már csak egy pálya, a legnehezebb, legmeredekebb és egyben a leghosszabb maradt hátra. Harmadnapra elég bátorságot és tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy megpróbáljak lecsúszni rajta. Gyökkettővel, azaz majdnem totyogva haladtam, és majdnem egy órán keresztül jöttem rajta lefelé, de végül sikerült azt is kipipálnom.
A szabadságunkból hátralévő többi napot szinte végig a sípályákon töltöttük. Nagyon élveztem és megszerettem a síelést. Gyönyörű tájakat láthattam, remekül átmozgatott és mindemellett az önbizalmamat is növelte. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki egyszer.
Ha tetszett a bejegyzés és további történetekre vagy kíváncsi a külföldi élettel kapcsolatban, ne felejtsd el követni Facebookon!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: