Az a jó a turizmus diákéletben, hogy az osztálykirándulások, utazások, városnézések végtelen sorozatát tartalmazza. Itt a főiskolán is van még kötelező tanulmányi kirándulás, de legalább vannak választható alternatívák: Berlin, Marokkó vagy Svájc.
Már első szemeszterben eldöntöttem, hogy csak azért sem fogok olyan helyre menni, ahova a legtöbben jelentkeznek, inkább megyek árral szembe, és a kevésbé népszerű úti célra fogok jelentkezni. Így gyűrte le Berlint Svájc.
Azelőtt sosem jártam még Svájcban. Minden az országról szerzett tudásom, középiskolai földrajzórák és az elolvasott könyvek vegyítéséből állt. Az első csupán a tájékozódásomat segítette, míg a második a képzeletemet erősítette az országról. Elképzeltem, ahogy mindenki Rolexszel a kezén közlekedik méregdrága kocsijában, a sok különféle külföldi milliárdos villáit és a szebbnél szebb házakat, mesebeli tájakkal megspékelve… Kíváncsiságom kielégítésére jelentkeztem a svájci útra.
Természetesen most is tartottak tájékoztató órát indulás előtt, a mit vigyünk- mit ne, illetve mit szabad és mit nem témakörökkel. Az alapos tájékoztató kiterjedt a szállásokra és a meglátogatandó hotelekre, desztinációkra is. Már itt tudtam, hogy jól döntöttem, érdekesebbnél érdekesebb helyek voltak besűrítve az 5 napos kirándulásra.
Eljött a nagy nap. Szokásomhoz híven, utolsó előttiként szálltam fel a buszra. Fő a pontosság. Az igazat megvallva, kicsit kellemetlenül éreztem magam a nagy, tiszta és halk busz láttán. Korábbi (magyarországi) osztálykirándulásaim során hozzá voltam szokva a régi, zsúfolt, hangos Ikarusz-buszokhoz, így el kellett telnie egy kis időnek mire belerázódtam a “Hurrá, kirándulunk!”- életérzésbe.
Svájc meghódítása előtt még megálltunk Tirolban egy kis hegyi hotelban. Jóllehet én desztinációra járok, a hotel láttán erősen gondolkodni kezdtem a szakirányváltáson, annyira lenyűgözött az egész épület hangulata, tisztasága, és otthonossága. Helyi idegenvezetőnk lelkesen kalauzolt bennünket végig a kulisszák mögötti világba. Gondoltam, ha ez csak egy kis tiroli hotel egy kész gyöngyszem, akkor mit várjak a nagy svájci hotelektől majd?
Sajnos hamar ott kellett hagynunk azt a kis gyönyörűséget, bár én maradtam volna még úgy pár hónapot…
De tovább kellett mennünk, mert Svájc már várt ránk! Békésen róttuk a kilométereket, amikor egy alagútlezárás miatt útirányt kellett módosítanunk, így kerültünk Lichtensteinbe. A be nem tervezett országocska meglepetésként ért mindenkit, de örültünk neki, hisz mérete miatt most keresztülutazhattuk az egészet. Számomra az ország rendszámtáblája volt a legmeglepőbb, hisz fekete színű.
Majd’ 5 óra buszozás után megérkeztünk az első hotelhez, Davosba. (Igen, az összes Trónok Harca rajongónak: a hely létezik, bár semmi kapcsolatot nem mutat Tengerjáró Davossal). Itt az Intercontinental Hotellánc nemrég épült érdekes külsővel rendelkező hoteljének kulisszatitkaiba lettünk beavatva. Hogy miért pont ezt a hotelt látogattuk meg? Mert itt tarják évente a Világgazdasági Fórumot.
Davos után buszoztunk tovább Churba. Graubünden kanton székhelyén volt szállásunk. Sötét este értünk oda, így a városból nem sokat láthattunk már. Azzal már indulás előtt tisztában voltunk, hogy Svájc drága szórakozás, és a szállás hostelban lesz, de hogy a hostel hol fog a városon beleül elhelyezkedni, azt senki sem mondta nekünk. Csak miután kiszálltunk a buszból vettük észre, hogy a város piroslámpás negyedének kellős közepén fogunk két éjszakát eltölteni, ráadásul koedukált szobákban. Nem volt mit tenni, elfogadtuk a fennálló helyzetet. Valamit-valamiért.
Reggeli után elmentünk a churi testvériskolánkba, ami vicces módon egy irodaház teljes második emelete volt. Addig is tudtuk, hogy a mi főiskolánk a maga futurisztikus épületével a természet zavartalan ölén ritkaság, de azt sosem gondoltuk, hogy egy svájci főiskola egy emeletre van bepréselve. Az igazgató pedig annyira udvarias ember volt, hogy beszéde zárásaként annyit mondott, “Most menjenek, a busz biztos vár már magukra.”. Sajnos nem maradt pozitív benyomásunk erről a főiskoláról. Az igazgatónak igaza volt, a busz várt, hogy elvigyen minket a szomszédos faluba, ami a hegyek között bújt meg, Lenzerheideba.
A változatosság kedvéért itt is egy hotelt néztünk meg. Szép volt, érdekes török fürdővel, de szemünkben a tiroli hotel mellett eltörpült. A hotelban hallgattuk meg a helyi desztinációs vezető előadását a városról, annak turisztikai előnyeiről, hátrányairól és lehetőségeiről. Búcsúzásként a hotel biztosított számunkra ingyenes egész napos jegyeket a városi sífelvonókra. Itt majdnem elbőgte magát a csoport, amiért a sífelszerelését mindenki otthon hagyta és egy ingyenes félnapos svájci síelés lehetőségét buktuk el. Nem volt mit tenni, sílécek nélkül voltunk kénytelenek felmenni a helyi Rothorn nevű 2 899 méteres hegy tetejére, hogy onnan körbetekintve láthassuk a mende-monda szerinti 365 hegyet. Szerencsénkre tökéletes, napsütéses időnk volt. A hegytetőn lélegzetelállítóan szép kilátás tárult a szemünk elé. Mi magyarok (mert 4-en képviseltük hazánkat), eleinte szóhoz sem jutottunk. Valósággal sokkolt minket a látvány. Alig találtunk szavakat, de ez majdhogynem természetes is, hisz mi főként az Alföld és a Kékes közötti szintkülönbséget tapasztalhattunk meg otthon. Aztán az elmúlt években a külföldi élet nyújtotta pár hegyet, amiket a hétköznapok során már megszoktunk, de ez a látvány valósággal sokkolt minket. Sőt, a hegyek között nevelkedett osztrák diákok is csak dicsérték a hely szépségét.
Miután kigyönyörködtük magunkat a természet hihetetlen szépségében, visszabuszoztunk Churba, ahol esti városnézésre voltunk hivatalosak. Egy régi talárba öltözött, McGalagony kinézetű hölgy vezetett minket körbe Svájc legidősebb városán. Az érdekes idegenvezetés után, mint a jó diákok, már este 9-kor aludt majdnem mindenki.
Másnap hátra hagytuk Churt és tovabuszoztunk az ország szíve felé. Legújabb megállónk a hegyek között eldugott Andermatt volt. A kanyargós, emelkedőkel díszített hosszú utat egy hotel miatt tettük meg. A hotelról annyit tudtunk csak, hogy egy egyiptomi befektető vette meg miután többször csődbe juttatták a régebbi tulajdonosai. Nekünk szemünk-szánk tátva maradt, miután beléptünk a bejáraton. Kívülről modern, de szolid, magas épület, belülről viszont hihetetlenül pazar belsővel rendelkezik. Az ízléses berendezés és remek dizájn egy nagyon otthonos, kényelmes, csillogó szálláshellyé varázsolja az épületet.
Én nagyon örültem, hogy lehetőségem van nem csak az egész hotelt körbejárni, de még érdekességeket, és tippeket is megtudni erről a gyönyörű helyről. Miután minden zeg-zugot végigjártunk, az egyik pihenő loungeban terített asztallal vártak bennünket. Nagyon jól esett a rögtönzött ebéd, mivel akkor már harmadik napja éltünk almákon, banánokon és mindenféle instant ételeken, mert nem akartunk Svájcban túlzottan is költekezni. Fájó szívvel hagytuk magunk mögött ezt a helyet. A buszon megbeszéltük, hogy a tiroli után, az előkelő második helyet, ez a hotel foglalja el a rangsorunkban. Kíváncsian vártuk, hátha lesz még utunk során desztináció, vagy hotel, amely átrendezi ezt a listát.
Kora este érkeztünk meg Lucernba. Az új hostelben meglepően kényelmes ágyakban hajtottuk álomra fejünket, ennek köszönhetően frissen és kipihenve ébredtünk. Napi programunkban most nem szerepelt hotel, hanem egy helyi desztinációt kerestünk fel, ami Vitznaunban, egy dombon volt található. Érdekessége a domboldalt átszövő kisvasút és libegő rendszer illetve a csúcson lévő 360 fokos kilátás, Svájc hegyeire. Sajnos mi ezt a kilátást nem élvezhettük ottlétünk során, mivel tejfelköd lepte el a dombot. Így csak képekről láthattuk, milyen gazdag és sokszínű virágvilággal rendelkezik a hely és a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy miféle kihívásokkal kell egy ilyen helynek szembenéznie. Programunkban benne volt délutáni programként a túravezetéses séta, de a köd miatt inkább visszabuszoztunk Lucernba és a város érdekességeit kerestük fel.
Utolsó napunkon Lucernből még átbuszoztunk Zürichbe. Rövid városnézés után elérkezett az utolsó program: egy hotel megtekintése. Immáron szakavatott szemekkel jártuk végig minden részét az épületnek és fogós kérdésekkel bombáztuk a rendelkezésünkre állított személyt. Később a csoportvezetőnk megjegyezte, hogy látta rajtunk az elmúlt napok szakmai fejlődését. Délután kettőkor végül elbúcsúztunk Zürichtől, és elindultunk haza, Salzburgba. Ez volt életem első buszos utazása, amikor nem a magyar otthonomra mondom, hogy “hazamegyünk”, hanem a salzburgi otthonra. Furcsa volt, de hozzá tudok szokni.
Ha tetszett a bejegyzés és további történetekre vagy kíváncsi a külföldi élettel kapcsolatban, ne felejtsd el követni Facebookon!
