Magyarok külföldön

Nem szokott engem különösebben meghatni, ha magyarokkal találkozom, vagy magyar szót hallok itt. Nem fog el honvágy, nem töröm magam, hogy szóba elegyek a “honfitársakkal”. Valahogy nem hat meg a dolog. De azért kivételek velem is történnek…

Az idei nyaramat se a tengerparton heverészve töltöttem – sajnos. Dolgoztam lelkesen, hisz végre – úgy érzem – meg találtam a megfelelő (nyári) munkát magamnak. Nagyon szeretek ott dolgozni. Emberekkel kell foglalkozni, akik a világ különböző pontjairól érkeznek hozzánk. Rövid látogatásuk során, mosolyt csalunk az arcukra és egy kis időutazásra is invitáljuk őket. Rengeteg barátság szövődik, más kultúrákat ismerhetek meg és új nyelveket is tanulhatok. Ennél jobb időtöltést a nyárra nem is találhattam volna!

Egyik ilyen dolgos napom vége felé, mikor már kellően fásult és fáradt voltam, egy holland család jött hozzánk. Szimpatikus szülők, két aranyos gyermekkel. Egyből szóba elegyedtem velük. Hollandiából jöttek, azt már a nyelvből tudtam. Hogy megtudjam az ország mely részén élnek, választhattak, hogy Amszterdamhoz, Eindhovenhez vagy Groningenhez laknak-e közelebb, mert bármilyen falut is mondanak, úgysem tudom,  hol található… Gyökeres eindhoveni lakosokhoz volt szerencsém.

Mivel kérdezték, elmondtam, a jó német nyelvtudás ellenére, Magyarországról jöttem. Ekkor olyan dolog történt, amire álmomban se mertem gondolni. Az anyuka tökéletes magyarral megszólalt: “Jé, te is magyar vagy?”. A döbbenettől nem tudtam válaszolni. Egyszerűen elkezdtem sírni és megöleltük egymást az anyukával.

10 perc sem telt el,  hogy találkoztunk. Annyit tudtam rólunk, amennyit fentebb leírtam. Most mégis együtt sírtunk és öleltük egymást. Percekkel később, már tudtunk újra beszélni is. Miskolcról ment ki a férje után Hollandiába majd’ húsz évvel ezelőtt (innen a hibátlan nyelvtudás) a hölgy (sajnos még a nevét se tudtam meg!). Azóta ott is maradt. Összeházasodtak és jöttek a gyerekek. Most is Magyarországon voltak rokonokat látogatni, és útban vannak hazafelé, de megálltak Salzburgnál. Én is gyorsan elhadartam rövid történetemet, majd mentek is tovább. Nagy ölelések, majd a (valószínűleg) soha viszont nem látásra…

Teltek-múltak a hetek. Újabb embereket és kultúrákat ismertem meg. Aznap épp lement a nagy déli tömeg, amikor egy 10 tagú család érkezett. Kedves nagyszülők, szülők és 6 leány gyermekük (hiába, egy puskába csak egy típusú lövedék illik). Kíváncsiságom szerencsére sose hagy el, ezért egyből megtudakoltam, a világ mely pontjáról érkeztek. A válasz kicsit meglepő volt: a nagyszülők Ausztráliából, a többi családtag Izraelből érkezett. Németül persze nem beszéltek, így maradt az angol. Az nagymama már a harmadik mondatom után megkérdezte, hol tanultam meg angolul, itt Ausztriában? (Gondoltam, jesszus, ennyire borzalmasan beszélek?!) Frappáns válaszom a következő volt: angol tudásomat a magyar iskolarendszernek köszönhetem (őket szidják, ha ennyire rossz, ne engem 😛 ), ugyanis én Magyarországról jöttem.

“Te beszélsz magyarul?” kérdezte lassan, de hibátlanul a hölgy. “Igen” dadogtam úgy egy perc eltelte után, mikor magamhoz tértem az éppen kapott sokktól. Beszélgetésbe elegyedtünk. A hölgy édesanyja még a világháború idején (lévén, hogy zsidó származásúak) emigrált Debrecenből Ausztráliába. Ő beszélt magyarul a gyermekeivel/lányával, de sajnos hamar elhunyt, így csak kevés magyar szót tanulhattak a kicsik. Ez a kevés szó, most elevenedett meg újra. Az idős hölgy olyan bölcsen beszélt, hogy én azóta nem tudtam elfeledni szavait (talán soha nem is fogom). Sőt, az ‘Érik a szőlő..’ című népdalt is felidéztük. Búcsúzáskor volt sírás-rívás, ölelkezés megint. S a (valószínűleges) soha viszont nem látás…

E két történet után sokkal de sokkal büszkébb lettem magyar mivoltomra és anyanyelvemre. Mert élhetünk bárhol a világon, de szívünk mélyén mindig is magyarok maradunk.