Már több mint egy éve, hogy új lakótársat kaptam Édesanyám személyében. Igen, Anyuval élek. Jaj!
A kampuszon sajnos nem lakhattunk együtt, ezért kerestünk egy takaros kis lakást, ami nem kerül csillagászati összegbe, de közel van a fősulihoz és a közlekedés is jó.
Helyes pasit egyszerűbb Ausztriában találni, mint a fent említett kritériumoknak megfelelő lakást. Ez egy ördögi kör: ha nincs lakásod (azaz bejelentett lakcímed), nem kapsz munkát, de ha nincs munkád, nincs pénzed, amiből a lakást fizetni tudod, ezért nem adják ki neked. Szerencsére nekem volt papírom arról, hogy dolgozom, így rám hivatkozva jelentkeztünk a különböző lakáshirdetésekre. Aztán jött a második probléma. Külföldieknek nem szívesen adnak ki lakást, főleg ilyen fiatalnak, mint én. De hiába mondtam, hogy édesanyám is kijönne, és ketten laknánk ott, ők ez alatt azt hitték, hogy az egész családot, kutyástul-macskástul, kihoznánk.
A legutolsó pillanatban mégis találtunk egy lakást, ami takaros volt, fősulihoz közel, jó közlekedéssel bírt, természetesen egy kicsit magasabb árért, mint amit mi elképzeltünk, de időhiányában, kénytelenek voltunk mégis elfogadni.
Egy nagy családi ház földszintje volt ketté osztva. Az egyik felében a főbérlő hölgy lakott, aki nagyon szimpatikus, kedves nénike volt. A másik felét kaptuk mi. Az emeleten pedig 3 diák lakott együtt. Egyszerű kis lakás volt. Szoba, fürdő, egy apró konyha, de több luxusra nem is volt szükségünk. 4 nap alatt átköltöztettük a dolgaimat a koli szobából és ezennel Édesanyám is háta mögött hagyta Magyarországot.
Az első hónapok, nincs mit tagadni, nehezen mentek. Anyu ugyan lelkesen tanult németül a maga módján, mielőtt kijött volna, de a helyi dialektusok és az új nyelvi közeg kemény diónak bizonyult neki. Bár nagyon hősiesen helyt állt, és meg sem említette, hogy haza akar menni. Munkát viszonylag gyorsan találtunk neki, de a sok külföldi munkás miatt féltem, előbb fog szerbül vagy románul megtanulni, mint németül.
Természetesen az idő során a lakás hibái is előjöttek, amit anno a főbérlő nénike nem említett. Úgymint, a papír vékony falak, amik talán egyszerűbb lett volna, ha nem is lettek volna, mert annyira tisztán lehetett áthallani a szomszéd szobában beszélőket, telefonálókat, mintha ott ültek volna mellettünk. Továbbá a kert, ahova csak a lakás teljes megkerülésével lehetett kimenni, mivel nekünk nem volt kijáratunk az udvarra. Ez eléggé kellemetlennek bizonyult, mert a lakást akkor is meg kellett kerülni, ha csak a ruhákat akartuk kiteregetni. Olvasni, napozni, vagy csak úgy kiülni nem volt lehetőségünk, mert a nénike folyton ott trécselt a barátnőivel. A legközelebbi buszmegállóhoz 15 percet kellett sétálni. Továbbá a felettünk lakók minden lépéséről élő közvetítést kaptunk, annyira áthallatszottak lépteik. De az egészben az volt a legjobb, mikor szombaton reggel 7-kor neki álltak a fentiek porszívózni.
Mi pedig csak csendben tűrtünk. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a nénike bejelentette: akkor januártól ő szeretne heti kétszer átmenni a lakásunkon, mivel nálunk volt a pincelejáró és neki a dolgaira szüksége volt, ja, és a mosógépet is használni akarta, mert az övé elromlott, de szerelőt nem hivatott. Naná, hogy belementünk, hisz nem akartuk, hogy utcára kerüljünk, így igyekeztünk a kedvére tenni. Ezt még azt hiszem, talán meg is lehet érteni. Hisz mi ért volna bármi szavunk nekünk, külföldieknek, a köztiszteletben álló helyi hölggyel szemben?
Az a bizonyos utolsó csepp akkor cseppent bele a pohárba, amikor a nénike már bejelentés nélkül, kedve szerint ránk nyitotta az átjáró ajtót, mit sem törődve azzal, hogy mi pizsamában vagyunk, vagy épp fürdéshez készülünk, mert neki égetően fontos dolga akad a pincében.
Innentől kezdve már mi is felvettük a kesztyűt: Mi nem szombat reggel 7-kor porszívóztunk, hanem vasárnap délután, mikor mindenki csendes pihenőt tartott. Mi mindig is nagyon szerettük a magyar népzenét, és a Dankó Rádió erre remek muzsikákkal szolgál. Szerencsére senkit sem zavart, mikor egész nap hallgattuk a szebbnél-szebb magyar nótákat, sőt szerintem az Operett részleteknek kifejezetten örültek. 😉
Én abban a csöppnyi lakásban ’sajnos’ sosem találtam se anyumat, se a dolgaimat, így teli torokból kiabáltam, ha valamit nem sikerült azonnal megtalálnom. Anyu is sajnos épp akkor tudott ruhát mosni, mikor a nénike is a ruháit akarta mosni, sajnos volt, hogy egy egész napot várnia kellett…
Titkon már számoltuk vissza a napokat, mikor mondhatjuk fel a szerződést, és tűnhetünk el ebből a rémálomból. Időközben Anyu is munkahelyet váltott, a német tudása nagyot fejlődött az egy év alatt, hála a nyelvkurzusnak, ahova beiratkozott és az önszorgalmának. Mi már ki is választottuk, hogy a következő lakhelyünk a közeli nagyváros közepén lesz. Ahonnan mindent nagyon könnyen és gyorsan elérhetünk.
Végre eltelt az 1 év. Már reggel 7-kor kopogtattam a nénikénél a felmondó levéllel. A nénike csak lesett, mint hal a szatyorban, hisz azt hitte, örökre nála maradunk. Onnantól kezdve csak az új lakással foglalkoztunk…
Hatalmas kő esett le a szívünkről, mikor végre kézhez kaptuk az új lakás kulcsait. Azóta teljesen új fejezetet nyithattunk a kinti életünkben…
Ha tetszett a bejegyzés és további történetekre vagy kíváncsi a külföldi élettel kapcsolatban, ne felejtsd el követni Facebookon! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: